Hogyan érjük el a klímasemlegességet? – erre a kérdésre keresi a választ az Egyensúly Intézet legfrissebb szakpolitikai javaslatcsomagja. A tanulmány fő megállapítása az, hogy 2030-ra fel
kell gyorsítanunk a gazdaság dekarbonizációját, ha 2050-re túlzott áldozatok nélkül és az elsők között szeretnénk megérkezni a zöldebb jövőbe.
Az EU és annak tagjaként Magyarország legfontosabb hosszú távú célja a teljes klímasemlegesség
elérése 2050-re. Ezt szem előtt tartva fogadta el a magyar Országgyűlés 2020-ban a klímavédelemről szóló törvényt: eszerint 2030-ra hazánk 40%-kal fogja csökkenteni a kibocsátásait az 1990-es szinthez képest, 2050-re pedig eléri a teljes klímasemlegességet.
Ez a vállalás azonban a feltétlenül szükséges kibocsátáscsökkentés túl nagy hányadát hagyná a
2030-at követő időszakra és a most felnövő nemzedékre. Vagyis az addig megspórolt
erőfeszítéseket később erőltetett ütemben, még nagyobb erőfeszítések és társadalmi költségek árán kell majd pótolnunk: a cselekvés elodázása hosszú távon valójában sokkal drágább stratégia. A lassúság egyben kihagyott lehetőséget is jelent, amennyiben nem teszi lehetővé, hogy a most zajló zöld forradalomban mások előtt szerezhessünk erős pozíciókat a jövő klímasemleges világgazdasági rendszerében. A zöld gazdaságra való áttérés olyan alapvető gazdaságitechnológiai fordulat, amelyhez csak az ipari vagy a digitális forradalom mérhető jelentőségében. Ennek a folyamatnak a gyorsabbak és a merészebbek lesznek a nyertesei, míg akik lassú követésre rendezkednek be, lemaradnak. Magyarországnak ezért elemi érdeke saját átállásának megsürgetése, egyrészt az arányosabb tehereloszlás, másrészt versenyképességünk növelése érdekében.
Új, szigorúbb, egyúttal realista klímacélra van szükségünk 2030-ra, amely az erőfeszítések egyenletesebb elosztása mellett a szigorodó EU-s célokhoz való igazodást is lehetővé teszi. Ennek az újratervezésnek ugyanakkor csak akkor van értelme, ha az új célok elérését biztosító intézményi garanciákat is ki tudunk alakítani.
A következő három évtizedre szóló kibocsátáscsökkentési pályánk háromféle lehet:
1. orrnehéz (az erőfeszítések nagyobb része a következő három évtized első felére esik) 2. egyenletes (a következő harminc évben egyenletesen csökkentjük a kibocsátásainkat) 3. farnehéz (a kibocsátáscsökkentés zöme a 2030 utáni időszakra esik).
Jelenlegi pályánk a 3. kategóriába sorolható, ezzel szemben az új magyar klímacélnak egyszerre
kell ambiciózusabbnak és realistábbnak lennie. A tervezéskor figyelembe kell venni, hogy az optimális pálya ágazatonként eltérhet a technológiai lehetőségek és a kiinduló adottságok függvényében.
Az Egyensúly Intézet mindezek alapján három új 2030-as klímacélt javasol Magyarország számára:
1. minimális célkitűzés: 2030-ra nettó mínusz 45%-os kibocsátáscsökkentés (farnehéz pálya)
2. fokozatos célkitűzés: 2030-ra nettó mínusz 55%-os kibocsátáscsökkentés (egyenletes pálya)
3. ambiciózus célkitűzés: 2030-ra nettó mínusz 60%-os kibocsátáscsökkentés (orrnehéz pálya)
A minimális célkitűzés fő problémája, hogy még így is túl sok terhet hagyna 2030 utánra. A fokozatos és az ambiciózus pálya egyaránt jelenlegi EU-s vállalásaink túlteljesítését jelentené, de mindkét pálya arányosabb tehereloszlással járna: vagyis jobban szolgálná a magyar érdekeket egy farnehéz pályánál.
Az új magyar 2030-as klímacélnak mindenképpen ambiciózusabbnak kell lennie a jelenleginél, de a három lehetséges pálya közötti választás nemcsak szakmai, hanem politikai kérdés is. A technológiai lehetőségek mellett nagyban függ attól is, hogy sikerül-e kellő társadalmi támogatottságot létrehozni a merészebb kibocsátáscsökkentési vállalások mögé: ehhez konszenzusra és egységes szemléletformáló tevékenységre van szükség a politikai elit és a
véleményformálók részéről.
A magyarországi kibocsátások harmadát kitevő épületszektorban várnak ránk a legsürgetőbb feladatok. Itt évtizedeken át rengeteg új beruházásra lesz szükség, de elsősorban a már meglévő épületállományba kell invesztálnunk, hiszen annak nagy része még 2050-ben is állni fog. A kibocsátások csökkentésébe a véges építőipari kapacitások miatt is érdemes a lehető leghamarabb és a lehető legnagyobb lendülettel belevágni, vagyis az épületek esetében biztosan indokolt az orrnehéz pálya. 2050-ig ezért minden évben mintegy 100 000 lakásnak kell mélyfelújításon átesnie.
Már 2030 előtt el kell kezdeni a nehezen dekarbonizálható szektorok, így a közlekedés, a mezőgazdaság vagy nehézipar szerkezetátalakítását – még akkor is, ha esetleg a rendelkezésre álló technológiák egyelőre nem elég kiforrottak. Ellenkező esetben túlzottan nagy teher jutna az épületés az energiaszektorra. A közlekedési, az épület- és az energiaszektorban is jóval több megújulóenergia-forrásra lesz szükségünk. A mai szabályozás lényegében azt jelenti, hogy lemondunk a szélenergiában rejlő lehetőségekről – ezt a továbbiakban nem engedhetjük meg magunknak. A szén-dioxid-nyelők terén a legfontosabb feladat az erdőterületek növekedésének újraindítása, illetve felgyorsítása.
Bármelyik pályát választjuk, a magyar klímatörvény kizárólag akkor válhat alkalmassá a benne foglalt célok elérésére, ha a merészebb vállalásokat a következő garanciális elemekkel egészítjük ki:
1. karbonköltségvetés; 2. jogszabályban elfogadott részletes stratégia a 2030-as cél elérésére; 3. jogszabályban rögzített éves országgyűlési jelentési és értékelési ciklus, illetve intézkedési terv az esetleges lemaradás kezelésére; 4. független szakértőkből álló, közjogi státussal és jogkörökkel rendelkező klímatanács az előrehaladás értékelésére, előrejelzések készítésére, a társadalmi
párbeszéd megszervezésére és újabb klímavédelmi javaslatok megfogalmazására; 5. irányadó
kibocsátási célkitűzés 2040-re; 6. hatékony és valós társadalmi egyeztetési, illetve érdekegyeztetési rendszer kialakítása.
