A választás végeredményétől függetlenül már most sejthető, hogy miről fognak szólni a következő hónapok: a várható költségvetési kiigazításokról, a brutális inflációról, és természetesen a szomszédunkban dúló háborúról. Vagyis megint a soron következő krízis megoldásáról, a következő hónapok kibekkeléséről.
A válságmenedzselést persze nem lehet megúszni. A kérdés csak az: szükségszerű-e, hogy gondolkodásunk ne terjedjen tovább a következő válság túlélésén, hogy mindössze ennyiről szóljon a politika? Megelégszünk-e az állandó problémamegoldással, ahogy eddig, vagy ezentúl azt is elvárjuk, hogy mind a kormány, mind az ellenzék rendelkezzen vízióval a közös jövőnkről? El tudjuk-e még hinni, hogy valami jobb felé is tarthatunk, hogy lehetnek közös érdekeink és közös értékeink – vagy már feláldoztuk ezeket a végeláthatatlan törzsi háborúink oltárán?
Bármit gondoljunk is arról, hogy milyen ideológiának, értékeknek, céloknak kellene meghatározniuk Magyarország jövőjét, egyvalamiben mindannyian egyetérthetünk: ha gazdag ország vagyunk, van lehetőségünk úgy élni, ahogy szeretnénk, ha szegények vagyunk, akkor nincs.
Az elmúlt években Magyarországon jelentős gazdasági növekedés volt, melyet – különböző mértékben – minden társadalmi réteg megérzett. Ennek ellenére hazánk ma még mindig az Európai Unió legszegényebb tagállamai közé tartozik. Egy főre jutó tényleges egyéni fogyasztásunk alapján a 3. legrosszabb helyen állunk. Egy főre jutó GDP-nk a 8. legrosszabb, gazdaságunk fejlettsége az uniós átlag 76%-ának felel meg. Fejlődtünk, de pozíciónkon alig javítottunk. Gazdagodtunk, de még mindig szegények vagyunk.
A nálunk sikeresebb országok (például Észtország, Finnország vagy éppen Tajvan) példája azt mutatja, hogy a Magyarországhoz hasonló kicsi, természeti kincsekben szegény ország számára egyetlen bevált recept van a gazdasági kitörésre: az emberi erőforrások fejlesztése. Hazánknak is egyetlen lehetősége van a felemelkedésre: saját polgárai. A tudásuk, a kreativitásuk, a rugalmasságuk és az egészségük. Ha nem akarunk az idők végezetéig uniós támogatásokból növekedni, ha nem gondoljuk azt, hogy egy ország csak úgy lehet gazdagabb, hogy másoktól elveszi a pénzt, vagy olaj után kutat, akkor egyetlen út vezet a sikerhez: mi magunk.
A következő kormánynak ezért egyetlen fő kérdésre kell választ adnia: hogyan fogja a magyarokat tudásukban, egészségükben, életkörülményeikben is felkészíteni arra, hogy ők tegyék gazdaggá ezt az országot a következő évtizedekben.
De mi lenne az Egyensúly Intézet szerint a sikeres Magyarországhoz vezető út első öt lépése?
1. A magyar pedagógusképzés átalakítása és a tanárok megbecsülése
A legfontosabb problémáink közös gyökerét a rosszul működő közoktatásban kell keresnünk. Egy következő kormánynak fel kell ismernie, hogy a minőségi közoktatás az egyetlen esélyünk a gazdasági kitörésre. Stratégiai ágazatként kell kezelnie ezt a szektort, amelynek megújítása minden körülmények között szakpolitikai prioritást élvez.
A pedagógusaink fele a következő másfél évtized alatt nyugdíjba vonul, miközben az alacsony anyagi és társadalmi megbecsültség miatt alig találunk utánpótlást. Már most is minden évben több száz tanár hiányzik országszerte, és belátható időn belül egyszerűen nem lesz, aki elvigye a hátán a rendszert.
- ábra: Az 50 évesnél idősebb és 34 évesnél fiatalabb pedagógusok arányának alakulása, százalék
Az államnak ezért egyszerre kell korszerűsítenie a pedagógusképzést és vonzóvá tennie a legtehetségesebb fiatalok számára a pedagóguspályát. Nem várhatjuk egy 20. századi oktatási modellben felkészített tanártól, hogy 21. századi tudást adjon át a diákoknak. Napjainkban a legfontosabb készségek az autonómia és a kreativitás, az együttműködőkészség és az empátia, a tanulni tudás és a gondolkodni akarás, valamint a világra való nyitottság. Annak érdekében, hogy ezen készségek átadására alkalmas tanáraink legyenek, át kell alakítani a pedagógusképzést, és az orvosi és pszichológusi képzés mintájára be kell vezetnie a 4 éves alapképzésből + 1 éves specializációból + 3 éves rezidensi szakaszból álló rendszert.
Az ország jövője szempontjából legfontosabb ágazatának az ország legtehetségesebb polgáraira van szüksége. Őket azonban nem lehet átlagos vagy az alatti bérszinten foglalkoztatni. Ezért 2030-ra fel kell zárkóztatni a kezdő pedagógusok bérét az átlagbér kétszeresének szintjére, miközben a mainál dinamikusabb és fejnehéz bérnövekedési pályát kell bevezetni!
2. Esélyteremtő iskolarendszer kialakítása
A magyar oktatási rendszer újratermeli és megerősíti a társadalmi különbségeket. Még régiós összevetésben is kiugróan sokan (12,1%) fejezik be legfeljebb alapfokú iskolai végzettséggel tanulmányaikat. A legszegényebb gyerekeknek alig van esélyük a diplomára, a felsőoktatásba bejutó minden 100 diákból mindössze 1 hátrányos helyzetű. Ezek a gyerekek nem csak rövidebb ideig fognak élni, szegénységben és a kiteljesedés lehetősége nélkül, hanem azokkal az alapvető képességgel sem rendelkeznek majd, amellyel értékteremtő munkát tudnak végezni, hozzájárulva saját és mindannyiunk gyarapodásához.
Közös érdekünk, hogy felszámoljuk az úgynevezett korai szelekciót, vagyis elejét vegyük annak, hogy homogén „gazdag” és „szegény” osztályok alakuljanak ki. Ennek egyik fontos eleme, hogy a következő kormány az alapfokú oktatás időtartamát egységesen 8 évre hosszabbítsa, azaz ne legyen lehetőség a 8. osztály előtt nyolc- vagy hatosztályos gimnáziumba menni! Számos kutatás bizonyítja: tévhit, hogy a tanulói utak korai szétválasztása segítené a tehetségesebb/gazdagabb diákok fejlődését, ugyanakkor nagyon káros hatása van a kevésbé tehetősekre. Elengedhetetlen a szemlélet megváltoztatása is: igazából ugyanis nem az a sikeres iskola, amelyik az amúgy is előnnyel induló “alapanyagból” a legtöbb diákot bejuttatja az elitegyetemekre, hanem az, amelyik egy halmozottan hátrányos helyzetű fiatalt érettségihez juttat vagy “csak” megtanítani szöveget értelmezni, számítógépet használni és angolul beszélni. A szülők körében ma inkább ismert teljesítményalapú iskolarangsorok helyett ezért az esélyteremtő iskolarangsorokat kell népszerűsíteni!
3. A népegészségügy megerősítése
A magyarok egészségügyi állapota mind uniós, mind pedig régiós összevetésben kiugróan rossz: rövidebb ideig élünk, életünkben pedig többet betegeskedünk, mint más országok polgárai. 5 évvel élünk kevesebbet, mint az uniós átlag, és csak 2019-ben 23 ezer olyan magyar ember halt meg, akinek az élete megfelelő népegészségügyi rendszer segítségével megmenthető lett volna.
Az egészségügyről szóló vitáink túl sokáig szóltak igazából betegségügyről, azaz arról, hogy mit tegyen az állam, amikor már megbetegedtek a magyarok. Megszoktuk, hogy az állam nem költ eleget az egészségünkre, hogy aztán a sokszorosát szórja ki a betegségünk kezelésére. Holott a vezető halálokok mind olyan életmódbeli tényezőkkel függnek össze (az egészségtelen táplálkozással, a kevés testmozgással, a dohányzással vagy a túlzott alkoholfogyasztással), amelyek megváltoztatásával látványos eredményeket lehetne elérni. Az ellátórendszer rendbe tétele mellett ezért az állam legfontosabb szerepe, hogy olyan korszerű népegészségügyi rendszert alakítson ki, amely prevenciós és egészségfejlesztő tevékenységével nem a betegség ellen, hanem az egészségünk megőrzéséért küzd.
Egy következő kormánynak fel kell ismernie az egészség társadalmi meghatározottságát! Ma már világszerte elfogadott axióma, hogy egészségi állapotunk szoros összefüggést mutat a társadalmi státusunkkal – jövedelmi helyzetünkkel, az alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférésünkkel vagy éppen lakhatási körülményeinkkel. A megbetegedéseket és a korai halálozásokat eredményező életmódbeli tényezőkön keresztül gyakran a rossz életkörülmények nyilvánulnak meg: a perspektívátlanság, a létbizonytalanság okozta szorongás vagy éppen az egészségtudatos magatartáshoz szükséges információk és lehetőségek hiánya. Nem véletlen, hogy Magyarországon a legszegényebb településen élő nők 45 éves korban várható átlagos élettartama 5,4, míg a férfiaké 6,9 évvel kevesebb, mint a leggazdagabb településeken élő társaiké.
A sikeres országokban az egészségügyben nem a tünetek, hanem az okok kezelésére fókuszálnak. Ezért valójában a szegénység csökkentése és a prevenció a leghatékonyabb egészségügyi reform.
4. Hatékonyabb szociális juttatások
Az elmúlt évtized gazdasági növekedésének köszönhetően jelentősen csökkent Magyarországon a szegénynek száma. Ennek ellenére ma is 2 és fél millió honfitársunk keres a létminimumnál, azaz havi mintegy nettó 100 ezer forintnál kevesebbet. Tőlük nehezen várható el, hogy érdemben képesek legyenek hozzájárulni az ország felemelkedéséhez, vagy hogy öntudatos polgárként boldogan és egészségben leéljék életüket. Az egyének szegénysége a gazdaság egészét visszafogja: a munkaerőpiacról való kirekesztettség, a kieső adóbevételek és a kevés elkölthető jövedelem mind hiányként jelentkezik közös gazdasági rendszerünkből – így a szegénység nemcsak az érintettek, hanem mindannyiunk életére jelentős hatással van.
Bár a szociális juttatások rendszere mindössze kiegészítő eszköz lehet a szegénység csökkentésében, ezen a területen néhány egyszerű lépéssel jelentős változásokat tudnánk elérni. A jelenlegi rendszer európai mértékben is szűkmarkú és szétaprózódott, amely sokszor pont azokon nem segít, akik leginkább rászorulnak. Ezért kellene bevezetni egy olyan alapjuttatást, amely gondoskodik arról, hogy minden magyar legalább a létminimumnak megfelelő jövedelemmel rendelkezzen. Az alapjuttatás egy egységes eszközként felváltaná a ma létező sok tucat alacsony összegű, túlbürokratizált és rosszul célzott összes segélyt, és biztosítaná, hogy senki ne sodródhasson a társadalom peremére. Az alapjuttatás jogosultsági megállapítását és kiutalását a NAV automatikusan végezné, és azt minden létminimum alatt élő magyar alanyi jogon megkapna.
- ábra: A szegények száma Magyarországon, különböző bevett szegénységmérési mutatók szerint, 2019, millió fő
5. Az állam mint inkubátorház
Hiába vagyunk képzettek és egészségesek, ebből sem az egyén, sem az ország egésze nem profitál, ha az állam nem képes termőre fordítani a képességeinket. Ha a jogrendszer, a gazdasági környezet, az adórendszer és a költségvetés nem növekedésbarát, ha nem segíti a hazai tulajdonú, nemzetközileg is versenyképes nagyvállalatok kialakulását, akkor sosem törünk ki a gazdasági középszerűség csapdájából.
Ezzel szemben ma túl sokat költünk az állam működésére. Egyedi kormányzati döntésekkel kiválasztott támogatott cégekre szórjuk el a GDP közel 2 százalékát, hátrányba hozva a magyar kis és középvállalkozásokat. Az adórendszerünk továbbra is rosszul hat a foglalkoztatásra: az OECD-országok körében az átlagbér adóéke átlagban 34%, míg Magyarországon ez a szám közel 7 százalékponttal magasabb, 41%.
Az államnak szolgáltatások nyújtásával, támogató környezet biztosításával egyfajta inkubátorházként kellene segítenie az egyének és a gazdaság egészének kiteljesedését. A következő kormány ezért a “rossz” dolgokat adóztassa a „jó” dolgok helyett! Azaz ne terhelje a szükségesnél jobban azokat a tevékenységeket, amelyek hozzájárulnak az értékteremtéshez, cserébe adóztassa magasabb kulcsokkal a káros társadalmi vagy környezeti hatású termékeket és szolgáltatásokat. Ennek megfelelően csökkentse az OECD-országok átlagára az átlagbér adóékét, de emelje a széndioxid-kibocsátásra és az egészségre káros élelmiszerekre rakodó terheket! Segítse készpénzmentes gazdaságra való átállást a tranzakciós illeték és a számlavezetési díj eltörlésével, valamint a nagy összegű készpénzbefizetés és -felvétel illetékének emelésével!
Nem létezik valóban sikeres és gazdag ország nemzetközi piacon is versenyképes, nemzeti tulajdonú, állami forrásoktól független nagyvállalat nélkül. Néhány magyar sikertörténetet ismerünk, de Magyarországnak sokkal több ilyen “nemzetközi bajnokra” van szüksége. Az állam akkor teheti a legtöbbet a nemzetközi bajnokok felemelkedésért, ha eltörli az egyedi kormányzati döntések piactorzító intézkedését, és konkrét szereplők helyett az innovációt, a valós teljesítményt, az ösztönző versenykörülményeket, és a legjobbak külföldi piacra lépését támogatja.
A közös magyar cél: okos nemzet
Megszoktuk, és naivitás is lenne tagadnunk, hogy a politika végső soron a hatalomról szól. A saját tábor iránti lojalitásról és az ellenfél legyőzéséről, a sikerpropagandáról és a sikertelenségpropagandáról. Ez mindenütt így van, mindez a politika része. De csak egy része, és nem az egésze. A politika nemcsak arról szól, ki szerzi meg a hatalmat, hanem arról is, hogy mit kezd a hatalommal. A sikeres országokban a közösség céljairól és az ahhoz vezető útról szóló vita is a közbeszéd része. A sikert nemcsak a választási győzelemmel, hanem az azt követően elért közös eredményekkel is mérik. Bárki nyerte is meg az április 3-ai választást, csak akkor lehet nyertes az ország egésze, ha egyetlen valódi erőforrásunkba, egyetlen kitörési lehetőségünkbe, az emberekbe, az okos nemzet megteremtésébe fektet a következő négy évben.
